01. Felesleges

Nos, nem igazán értem a tanulás folyamatához hogyan tesz hozzá az, hogy a padban kell rostokolnom órahosszakat és zombiként figyelnem a drága professzort, amint minimális érdek feszítéssel vázolja körülbelül öt percen belül háromszor a pszichoanalízis legkiemelkedőbb alakjait. Úgy érzem Anna Freud életét jobban ismerem, mint a sajátomét.
A meglehetősen kopaszodó férfi krákogására kaptam fel a fejem és realizáltam, hogy újabb füzet lap lett a firkáim martaléka. Szokásosan..
- Nos butuskáim! - erősödött fel Mr. Datford hangja. Ez a megszólítás teljesen szokványos és senki nem botránkozik meg rajt, ugyanis az évek során eltörpülnek az ilyen aprócska "becenevek".
- Közeledik a vizsga időszak...Nyugodjatok meg felettébb rühellem jómagam is. De, mivel maguk végzős hallgatók, ideje, hogy a "hallgatáson kívül" mást is csináljanak! Gyakorlati munka butuskáim! - csapta össze a kezét és mintha jól végezte volna dolgát lomha léptekkel az ajtó felé indult. - Majd elfelejtettem - mormolta, de a terem csendjében tisztán hallható volt halk beszéde. - Lehetőségeket a honlapon feltüntetve láthatjátok mindenki válasszon egy intézményt, de jól gondolja meg! Ez élesbe megy és rendkívül sokrétű felkészültséget igényel... - fordult újra felénk szigorú arccal. - Javasolnám a gyengébb képességű hallgatóknak, mint mondjuk ön Mr. Cailton - bökött tekintetével a természetesen most is a mellette ülővel szövegelő srácra, aki ezen is csak röhögött, hiszen IQ-ja képtelen felfogni mire is célzott a professzor úr. - Magának előre is ajánlom a Road utcai tag óvodát... érdekes dolgokat tudhat meg a 4 évesektől az alapvető viselkedési normákról és netán még tanul is tőlük, bár ne essünk túlzásokba - nevette el a végét. Alapvetően nem értek egyet az ilyen fajta nyílt megalázásokkal  egy tanár részéről, de ez kivételesen engem is megmosolyogtatott. A professzor végleg távozott, a teremből pedig mindenki úgy kezdett menekülni, mintha minimum kigyulladt volna a hátsó padsor. De tűzről persze szó sem volt, csak mindenki utálja vesztegetni az idejét és mindenki szokásosan rohan. Csak valahogy én nem éreztem kényszerét ennek a fene nagy kapkolódásnak.
Megigazítottam a blúzom és normál tempóban végre én is eltűntem az előadóteremből.

Gondolataimba mélyedve majszoltam az ebéd gyanánt szánt müzli szeletem, amikor valaki nekem ütközött. Éreztem, ahogy vérnyomásom emelkedik és egy nagyon cifra káromkodás formálódik az agyam mély zugában, mikor észrevettem, hogy csak Luke az.... Luke.
- Jaj szépségem ne haragudj - kapott egyből utánam, de a kéretlen tapogatást egy határozott mozdulattal elutasítottam.
- Figyelhetnél az orrod elé.. melák - csúszott ki a számon kellő indulattal a teljesen hiteles jelző.
- Hú, de csípős kedvében van valaki! - kacsintott rám. Ez egyértelmű szemforgatást váltott ki belőlem. Nem bírom a seggfej bájgúnárokat és Luke Cailton pont egy ilyen típus. Kicsit rendeztem külsőmön és épp tovább állni készültem, de természetesen nem sikerült.
- Hé Dina! Ne légy már ekkora fúria! - állt elém és próbált kedves hangon beszélni hozzám. Csodálkozom, hogy pár másodpercig sikerült neki nem magáról locsogni. - Gyere el velem vacsorázni vagy öö mondjuk moziba! Most van az a király MARVEL film tudod akció meg adrenalin..király lenne! - ujjongott saját ötletén. Az idegeimet megpróbáltató társalgásnak jobb láttam véget vetni.
- Először is Luke - kezdtem higgadtan, de határozottan - A nevem Diana, nem Dina - apró tévedés, de a nevére mindenki roppant kényes. - Másodszor, örülök, hogy a szókincsed megcsillogtatva elhívtál, de ha te lennél az utolsó élő férfi a Földön se mennék el veled popcornt zabálni egy sötét terembe, miközben maszkos idiótákat nézek! - emeltem fel a hangom. Reakciójából ítélve nem erre számított, de pont nem érdekeltek az érzései. Sarkon fordultam és ott hagytam.
Életem egyik legnehezebb dolga volt leszólni a MARVEL filmeket, de valamit valamiért... és ha ez az ára, hogy megússzam Luke seggfej Cailtont, akkor aztán végképp megérte.

A nap végén sikerült végre haza kecmeregnem, de a ajtó előtt megtorpantam és lázasan a kulcsomat kezdtem keresni a sok kacat között, amit egy női táska rejt. Magamba már mindent és mindenkit elszidtam, amikor is kinyílt az ajtó.
- Segítsek? - kérdezte Bruce és meglengette a fejem felett a keresett tárgyat. Szám egyből a fülemig ért,  és ezt tetőzte, hogy a kezemet nyomó papír zacskóktól is megszabadított. Végre beértem a meleg lakásba és megszabadultam nehéz kabátomtól és kényelmetlen csizmámtól.
- Mik ezek a remek illatok? - szippantottam mélyet a levegőbe, miközben beléptem a konyhába.
- A kedvenced - lépett mögém hirtelen Bruce és a nyakamba csókolt. Hát nem tökéletes?
- Köszönöm! - fordultam felé és puha csókot nyomtam ajkaira.
- Na megesszük vaaagy - húzta el a mondat végét és ezáltal az én pólómat pedig egyre feljebb rajtam.
- Én az evésre szavazok! - szabadultam ki gyorsan karjaiból és egyből az isteni illatokat árasztó edény mellett termettem.

Miután éhségem csillapodott és kényelembe helyeztem magam a kanapén eszembe jutott a feladat.  Telefonom után nyúltam és gyorsan pötyögtem be az egyetem honlapjának címét. Rövid keresgélés után ráakadtam a listára. Rengeteg intézmény és elérhetőséget találtam, csak úgy jojózott a szemem fel és le. Az intenzív telefon bámulástól nem is vettem észre, hogy Bruce szembe ül velem és engem figyel.
- Csak nem a szeretőddel csevegsz ilyen elmélyülten? - kérdezte halkan és gúnyosan.
- Én nem Te vagyok... - válaszoltam teljesen átlagos hangnembe és tovább bújtam a listát. Mivel nőből vagyok egy pillanatra Bruce arcára néztem és apró zavartságot láttam rajta válaszom nyomán. Kielemezhetném a mimikáját, de most éppen túl elfoglalt voltam hozzá.
- Hogy is hívják.... - döntötte el a fejét. - Luke igaz? - mosolyodott el. Megálltam a görgetésben és szúrósan ránéztem.
- Ha még egyszer kimondod a nevét én esküszöm megöllek álmodban - morogtam. Halkan nevetni kezdett rajtam és a végén már tenyerébe temette az arcát és nem tudta visszafojtani szórakozottságát.
- Jajj Dian! - nyögte ki nagy nehezen. - Nem lehet téged komolyan venni ne haragudj! - és folytatta a vihogást. Hát igen, az utóbbi mondat jellemzi a kapcsolatunkat. Engem "nem lehet komolyan venni".
- De az a szerencse, hogy téged Bruce komolyan lehet - fintorogtam és bevonultam a szobámba. Éreztem, hogy hevesen dobog a szívem és megint olyan napok jönnek, majd amikor Bruce "haza" se néz, de nem érdekel. Mint oly sokszor nekem most is a tanulmányaimra és még az előttem álló életemről kéne gondoskodni, így hát visszatértem az iskola oldalára.
Már kiestek a szemeim a rengeteg olvasástól, amikor ráakadtam egy nagyon érdekes választási lehetőségre: börtönpszichológia. Sebesen nyomtam a kis ikonra és olvastam el a hozzá tartozó leírást. Egy halál büntetésre ítélt rabbal kellene terápiás jelleggel beszélgetni.... Hm, milyen érdekes feladat. Mondjuk még mindig jobb, mint a szingli 40-es férfiak elfojtott szexuális vágyait tanulmányozni vagy a macska mániás idős néniket feltérképezni. Úgy gondoltam ezen érdemes lenne elgondolni, de nem ma. Elmentettem az elérhetőséget és letettem a telefont. Ideje nyugovóra térni!