00. - Vége van már?

2016. február 2.                                                                                 Vége van már?

Ha azt mondanám az éltem egyetlen végzetes és meggondolatlan hiba miatt hullott atomjaira, akkor azt hiszem nem fogalmaztam volna elég élethűen. Az igazság az, hogy bárcsak ne lenne múltam és akkor nem akarnák belehalni a jelenbe, a jövőm pedig létezhetne, nem úgy, mint most.

A gondolataim kétségbeesetten visszhangzanak a fejemben. Fölösleges bármelyikre is több időt pazarolnom egy pillanatnál, hiszen a napjaim meg vannak számlálva.

Rossz közegbe keveredni talán a legkönnyebb dolog a világon, de onnan kikecmeregni valósággal lehetetlen. A kezdeti kisebb balhékat követik az egyre nagyobb horderejű bűntettek és csak annyit veszek észre, hogy itt rostokolok már időtlen idők óta és szinte nem is éltem, de már meg van mikor fogok meghalni.

Ha bűnt követsz el bűnhődnöd kell. De kérdezem én: hibázhatsz akkorát, hogy azért meg kelljen halnod? Rendelkezhet-e egyáltalán egy ember a másik sorsa felett? Én nem vagyok rossz ember, hiába tettem is, amit tettem. Nem szánt szándékkal történt. Az én verzióm persze a kutyát sem érdekli, a második esélyt itt pedig még csak hírből sem ismerik. El kell fogadnom a keserű, ám annál sürgetőbb tényt, miszerint meg fogok halni.

Gyilkosság, megerőszakolás, drog csempészet.. Már mindent hallottam. Úgy érzem nekem már nem tud senki újat mondani, de várjunk csak! Ki is beszélne hozzám?

Az üres szürke fal ma is ugyanolyan fakó volt, mikor kinyitottam a szemem. A lámpából ugyanúgy sütött az arcomba a fény, mint eddig bármikor. A szívem ugyanúgy dobogott, mégse éreztem, hogy éltem volna.

Oldalra fordultam a kényelmesnek nem nevezhető párnámon és ismét lehunytam a szemem. Próbáltam gondolni valamire, akármire, ami nem az elmúlással kapcsolatos. A nyomást viszont, amit az a bélyeg vált ki, hogy felesleges vagyok semmi nem enyhít már jó ideje.

Csak gyűlnek a szavak, olvasol rólam közben nem tudod ki is vagyok, de mégis annyi mindent megtudtál már. Az érzéseim egyenlőek velem, azaz a semmivel. Frank. Frank Tombler. Most már ezt is tudod, kezd tisztulni a kép…

Történetem kerek 2 éve fejeződött be, az azóta fennálló időszakot az átmenetnek nevezném élet és halál között.

Elkaptak és sosem eresztenek többé. Akárhányszor lehunyom a szemem látom magamat az ágyhoz kötözve, ahogy rettegve kapkodom a szemeim, de mindig azon a bizonyos injekciós tűn állapodik meg. Mi is van benne? A folyékony halál… Szólítgatnak, folyamatosan a nevemet hallom, de az alak csak közeledik felém. Megkérdezik akarok-e még valamit mondani… Mit mondhatnék? A karomba mélyeszti a vékony kis tűt és érzem, ahogy mindenem elernyed és a szívem egyre erőtlenebbül ver. Pilláim ólomként ragadnak le és már sosem nyílnak fel újra. 

De, nem igazából nincs de, mert ez pont így fog megtörténni 252 nap múlva.